A pergamen után az európai papír, közel 900 éves pályafutása alatt, tartóssága szempontjából jelentősen megváltozott. Hazánkban a papírt kezdetekben rongyokból, oltott mésszel és vízzel történt kezelés után, vízben eloszlatták, és az így nyert növényi rostokból, szitával, kézzel merítve készítették el a papírlapot.

Egy XVII. századi papírlap rostjai

A merített íveket állati enyvvel átkenték (enyvezték), hogy szívóképessége csökkenjen. Ezeknek a papíroknak az időtállósága nagyon jó.
A 18.század végén megjelenik a papírgyártó gép, és ezzel elindult a papír minőségének romlása. Különböző adalékanyagokat kezdtek használni, amelyek savas körülményeket teremtettek, és kezdték roncsolni a papírt, de az erős rostok ekkor még ellen tudtak állni.
A 19.század közepe felé, a megnövekedett igény miatt, elkezdték használni a fák feltárt rostjait, csakhogy ezek sokkal rövidebbek mint az addig használt rostok, és kémiailag összekapcsolódnak a ligninnel, mely bomlása során savakat termel. Ha ezt nem távolították el, nagyon rossz minőségű papírt kaptak.
A facellulóz előállítása drága és nehézkes, ezért a mai napig szívesen használnak facsiszolatot a facellulózhoz keverve. Ezeknek a papíroknak az a jellemzője, hogy az idő múlásával egyszerűen elbomlanak a savak miatt.
Ha valaki megsárgult, töredezett papírral találkozik, most már tudhatja, hogy mi is történik, és ha úgy gondolja hogy fontos adatokat ill. írásokat tartalmaz, megmentheti őket az utókor számára egy időtálló hordozóra, az eredetinek pedig savtalanítási eljárással, savmentes tárolóban elhelyezve, meghosszabíthatja élettartamát.